Sziasztok!
2 szolgálati közlemény a még mindig érdeklődőknek.
Először is az e-mail címem, ahol el lehet érni bennünket: tmalkocs@yahoo.com. Ha a többiek nem adják meg a magukét véletlenül akkor vállalom a postáskodást.
A másik egy fontos momentum, ami eddig valahogy kimaradt. Ugyan nem támogatott bennünket, mert fizettünk a termékekért és szolgáltatásokért, de fontosnak tartom megemlíteni Murczin Zsolt és Mitsubishi szakértő csapatának (Máriahalom) nevét, akik olyan profin felkészítették a mentőt, hogy csak a tengervíz tudott kifogni rajta, az is csak a generátoron.
Eltelt pár nap, mióta landolt a gépünk Ferihegyen. Kezdenek ülepedni az emlékek. Lassan feldolgozzuk a tapasztaltakat. Örülünk annak, hogy a saját ágyunkban aludhatunk és visszaszoktunk a télbe is. Rengetegen kíváncsiak az élményeinkre. Nem múlik el úgy óra, hogy ne kerüljön szóba az elmúlt pár hét.
Szombaton egy motoros alkatrészbörzén voltam. Ott összefutottam pár barátommal. Hoztak nekem egy sört, körbeálltak és azt mondták: Kezdheted! :-) Elindult a mese. Nem szélesvásznon, hanem úgy ahogy történt. Semmi szükség színezni. Önmagában is színes, érdekes, izgalmas és kerek a történet. Néhányan csak hallgattak, de volt, aki már most elhatározta, hogy jövőre délnek veszi az irányt. Jó lenne vele tartani! A sztori közben oldalra néztem, mellettünk egy hasonló társaság. Közepén egy nap barnított férfi, a nyakában afrikai nyaklánccal, a kezében egy sörrel mesélt. Tulipán volt, a Origo csapatából. Köszöntöttük egymást, mint valami veteránok, és persze megbeszéltünk néhány fontos dolgot... Majd elbúcsúztunk azzal, hogy biztosan összefutunk még valamikor, valahol. Vagy így lesz, vagy nem. Az biztos, hogy öröm látni azokat az arcokat, akikkel együtt jártuk meg a hosszú utat.
Fontos közlemény következik!!!
TARTOZUNK! TARTOZUNK! TARTOZUNK! TARTOZUNK! TARTOZUNK!
Először is ezer köszönettel minden Támogatónknak! Közösen mentőautóhoz juttattunk egy olyan kórházat, amelynek egyébként nem lett volna esélye megszerezni egy ilyen járművet! Sajnos a blogunkon keresztül nem tudjuk közvetíteni azt az örömet, amivel az ajándékot fogadták és azt a szeretet, amivel minket köszöntöttek ott. Pedig ebből jár minden Támogatónknak!
Tartozunk továbbá egy fékszervóval a Desert Dragon csapatnak! Ha valaki tudja, hogyan lehet őket elérni, kérem kommentbe írja meg nekünk!
Köszönet illeti azon csapatokat, akik segítséget nyújtottak nekünk az út során! Nem lehet kifejezni, mennyire értékes az önzetlen segítség egy olyan világban, amit közülünk kevesen ismernek.
Végül, de nem utolsó sorban köszönjük meg azt a figyelmet, amit a blogunk olvasói nekünk szenteltek!
Köszönjük az aggódást, lelkesítést, kommentelést, érdeklődést mindenkinek, aki figyelemmel kísérte az utunkat!
A 119-es rajtszámú mentőautó fedélzetéről:
Kiss Ádám, Malkócs Tamás és Marafkó Márk -
a Budapest Flotta Bamako Team
A hetes busz meghozza a sérülteket. Tibor a saját lábán jön, Doki ellátja a sérüléseit. Zsoltot azonban hordágyon hozzák. Egyből sokan lesznek körülötte. Mindenki segít vagy aggódik, esetleg fényképez. Berakjuk őt a mentőbe. Doki rögzíti a fejét. Azt mondja ez alapprotokoll ilyen esetben. Szóval ez jár Zsoltnak. (Zárójelben megjegyzem, hogy Tibor nevű sérülteknek ezek szerint nem jár a nyakrögzítés. Mázlim van.) Ádám vezet, Tamás bevágódik egy másik autóba, és elindul a karaván a biztosító által megjelölt helyi kórházba.
Kara megy előttünk, és mutatja az utat. A forgalom óriási. Most teljesen jogosan és szabályosan használjuk a szirénát. Hatása nincsen. Senki nem húzza félre a kormányt. Sőt... Szerencsére a kórház nincs messze. Zsoltnak egyelőre a legnagyobb baja az, hogy szeretne kimenni. Szerencsétlenségére remekül rögzítették a hordágyhoz. A kórházba időben odaérünk.
Hordágy kigurít, és eltűnik a helyi elit kórház mélyén. Mind a négy velünk lévő dokival együtt. Kara az ötödik, Ő ismeri a járást.
Nem ettünk egész nap semmit. Már egy óra is elmúlt. Várjuk a diagnózist. Szólunk, hogy elindulunk a környékbe, hogy valami harapnivaló után nézzünk. Indítsák be a szirénát, ha hiányzunk.
Találunk egy éttermet, de ki tudja mennyi idő alatt készítik el a kaját. Inkább tovább megyünk. Az utcán két oldalt árusok. Ádám az egyiknél talál egy rablóhússzerű ételt, sültkrumplival. Jól néz ki, de a hely olyan, hogy inkább nem kérek belőle. A túloldalon másik árusnál zacskóba csomagolt tésztaszerű hengerek. Megkóstoljuk. Mintha fánk tésztából lenne kisütve. Egészen finom. Egy zacskó ára 250 szefa (CFA). Veszünk mellé kólákat is gyorsan. Az üvegbetét miatt ezt a helyszínen kell elfogyasztanunk, ezért nekikezdünk a zacskó tartalmának is. Az árusok közben méregetnek minket, amerikaiaknak vagy olaszoknak néznek. (Egész sok helyen néztek olasznak minket.) Elmondjuk, hogy magyarok vagyunk. Nagyon mosolyognak. Vagy örülnek nekünk, vagy csak viccesnek találják, hogy valaki magyar. Érdeklődöm az étel neve után. Gateau. Süti. Ennyi. Nincsen külön elnevezve. Hogy rendben legyenek a világon a dolgok - és ne beszéljünk össze vissza - megtanítom nekik, hogy ezt nálunk NUDLI-nak hívják. Mondjátok szépen NUUUDLIIII! A négyfős kórus a napernyők alatt erősen próbálkozik. NOOUUUDLEEEE! Majdnem jó! Még egyszer! Jól megy! Pákó jelenthet nekik. Jövőre a Himnuszt tanuljuk meg.
Vissza a kórházhoz. Még egy kicsit várunk, hogy kiderüljön kell-e valakit fekve szállítani. Szerencsére mindenki jól van. Indulunk a hatodik kerület kórházába, ahol már reggel óta várnak bennünket. Kara elől száguld a Vitara-jával, mi pedig követjük ügyesen a forgalomban. Kicsit félek, hogy leesnek a tetőről a csomagok, mert azt az autómosás után, csak provizórikusan rögzítettük azokat. Nem gondoltunk arra, hogy ennyit fogjuk még használni ezt a remek autót.
Vissza kell térnem kicsit a takarításra. Ugye az út során rengeteg koszt sikerült összeszednünk. Az átpakolásoknál próbáltuk javítani a helyzetet, de negyed óra múlva kétszer annyi por jött be az ablakon és a szellőző rendszeren. Ezért Ádámmal Bamako helyi Shell kútjára mentünk, kipakoltuk a kocsit, és 3000 szefáért külső belső takarítást vásároltunk. Leslagozták a mentőt kívülről. Azután belülről. Nem végeznek félmunkát! Utána vödör vizekkel estek neki. Alaposan takarítottak. Mindegy mennyi vizet pancsoltak el az autóra, mindig fekete lé folyt le róla. Ádám elment a shop-ba innivalót vásárolni, én közben a kirakatra festett mikulást és karácsonyfát fényképeztem. (Fura volt abban a környezetben ilyet látni.) Amikor elkészült a takarítás Ádám kinyitotta az oldalajtót. Kb. 30 liter víz ömlött a lábára a fülkéből. Már csak röhögött rajta. A visszapakolás során kitaláltuk, hogy borravaló helyett inkább égőkészletet és steklámpát adunk a melósoknak. Flottás tervez, melós végez. Örültünk, hogy bepakolhattuk a kocsiba ami megmaradt, ugyanis ügyesen ellopták a cuccaink egy részét.
Ott tartottam, hogy robogunk átadni a mentőt. Jó messze megyünk, a város szélére. A kórház udvarán egy verandaszerű épület teteje alatt nagyjából harminc ember vár minket. Összejött mindenki, aki számít, és még mi is a mentővel. A veranda előtt állítom le az autót - utoljára.
Kézfogások, a szokásos bonzsúr-szava-bien protokoll. Kipakoljuk a cuccokat. Nagyon sok csapat adta oda nekünk a gyógyszereket, műszereket és egyéb holmikat, amiket egy kórházban használni lehet. A tető alatt, velünk szemben felsorakoznak az összegyűltek: a kórház igazgató, dokik, ápolók, a polgármester, a vének tanácsa, a nők tanácsának elnöke, még a rendőrfőnök is eljött. Kara fordít. Ők örülnek az ajándékoknak, mi örülünk, hogy segíthetünk. A vének elnökének adjuk át a kulcsokat. Kóla folyik számolatlanul.
Elindulunk körülnézni a kórházban. Földszintes épület hat helyiséggel, plusz a váró. Inkább siralomházra emlékeztet, mint kórházra. Rendkívül nyomorú hely. Az egyik betegszobában egy kislány fekszik a matracon. Karon-ülő még. Az anyukája mellette. A kicsi sűrűn piheg a melegben. Infúzióra van kötve, ami egy deszkából ácsolt állványról csöpög. A szobában összezsúfolva egymás mellett öt ágy áll. Közöttük a földön különböző színű, ismeretlen eredetű nedvek. Belépni sem merünk. A kislány éppen a maláriával küzd. Mi a küszöbről szorítunk neki.
A másik két helyiség a szülés előkészítő és a szülő szoba. Ádám ügyesen be is megy oda. Éppen csak nem mutatják be neki az asztalon fekvő, szülésre előkészített meztelen nőt. A következő szoba a kórterem, ahol az ágyakat szúnyoghálóval lehet fedni. Itt szerencsére senki nincsen. A helyiségek eléggé sötétek, koszosak, lerobbantak. Beteg emberek tartózkodására kiválóan alkalmasak, de nehéz elképzelni, hogy itt bárki képes meggyógyulni.
Úgy érezzük, ennél jobb helyre nem kerülhetett volna az ajándékunk. Annál is inkább, mert a kórháznak idáig még egy mentőautója sem volt. Reméljük, hogy az L300-as még sokáig fogja szolgálni a helyi betegek mielőbbi gyógyulását.
Ádám meg is jegyzi, hogy a mentővel megháromszorozzuk a kórház vagyonát.
Készítünk még pár fotót együtt a vénekkel, dokikkal, akárkivel. Mindenki nagyon örül nekünk. Azután Kara a saját autóján elvisz minket a piacra. Nem akar egyedül hagyni, mert úgy gondolja, nem fogjuk megtalálni a legjobb helyet.
Igaza is van. Azon szerencsések közé tartozunk, akik így eljutottak a helyi kézműves vásárba. Varázslatos hely. Szerintem ott forgatták az Indiana Jones-t. Árkádos épületek. Szűk, kicsi utcák, átjárók, pici csarnokok és boltok. Mindenütt áruk és azokat készítő kézművesek. Épp csak annyi hely van, hogy libasorban tudunk haladni. Kikészített állatbőrök, faragott szobrok, maszkok, hangszerek, ékszerek. Lépten nyomon ránk akarnak sózni valamit.
Oszolj következik. Megbeszéljük, hogy mikor és hol találkozunk. Tamással mi együtt megyünk, Ádám eltűnik. Körbejárunk mindent, és próbáljuk élvezni a hely hangulatát. Vásárolunk ezt azt. Hamar eltelik az idő, és együtt folytatjuk az utat vissza a hotelbe. Az irányt már GPS nélkül is tudjuk.
A vudu piacon kell keresztül mennünk. Levágott sakál fejeken legyek hemzsegnek, egy másik asztalon ismeretlen állatok lábai. Szárított füvek és bőrök mindenütt. Tamás fényképezni akar, de amikor egy fekete ember, késsel a kezében hangosan nemtetszését fejezi ki, inkább meggondolja magát.
Az összes utca egy-egy nagy piac. Egyikben szőnyegeket, a másikban ágybetéteket, a harmadikban autó alkatrészeket árulnak. Egyirányú utcában sétálunk az autók között. Inkább ott, mert a járda és az út széle járhatatlan. Szmog keveredik, mindenféle egyéb szagokkal. Nem kellemes, de aki idejön, annak ez jár. Az utcán folyik végig a szennyvíz egy nyitott csatornában. Jobb vigyázni hová lép az ember.
Ma játszik az Afrika Kupán Mali és Elefántcsont Part. Az egész város zászlókkal tele. Piros-sárga-zöld sapkákat, ruha díszeket, zászlókat és mezeket árulnak mindenütt. Veszünk mi is. Karától tudjuk, hogy még sosem győzte le Mali ezt az ellenfelet. 0-0 lenne a legjobb. Győzelemre semmi esély. Ettől függetlenül, mindenki fel van dobva, és várja a meccset, ami ötkor fog kezdődni.
Mi csak gyalogolunk át a tömegen. Találkozunk néha egy-egy ismerőssel a mezőnyből. Aki fehér ember, annak mindig köszönünk, és mindig magyarul köszönnek vissza. Jó sokan vagyunk most itt.
Egy épület verandájának párkányán egy tévé éppen a meccs előtti himnuszokat közvetíti. Kb. 10 néger ül előtte. Közéjük kéredzkedem én is. Úgy gondolom, hogy a kezemben látható Diarra 6-os számú meze jó belépő a Mali szurkolótáborba. Tamásék visszamennek a hotelbe. Én kapok egy ládát, amire leülhetek, és együtt izgulhatok a helyiekkel. Eltelik némi idő, mire észreveszem mennyien lettünk a teraszon. Még a közlekedési rendőr is otthagyta a posztját, és itt nézi a meccset mögöttem. Sajnos Elefántcsont Part csapatában játszik Drogba, és ez már az első félidőben egy gólt jelent nekik. A Mali játéka eléggé - hogy is mondjam, hogy ne bántsam meg őket - olyan magyaros. Az első félidő után jobbnak látom távozni. Ha balhé lesz itt, tuti az egyetlen fehérembert fogják ütni... A második félidőt már a többiek társaságában töltöm a hotel halljában. Beszélgetünk más csapatokkal. Sokan érdeklődnek a sebesültek felől. Sokan azt várják, hogy induljon a gépük.
Vacsizunk egy utolsót az étteremben. Szép a tálalás, nagyon finomak és érdekesek az ételek. A számla is szép ezek után. Engedményt a rajtam lévő Diarra mez ellenére sem kapunk. Sajnos nem jól muzsikáltak ma sem a fiúk: 3:0-ra nem jár a buli...
Vacsi után kihozatjuk a holminkat a helyiségből, ahol őriztettük. Átöltözünk. Még utoljára elajándékozom a londinernek a tornacipőmet. Már nem férne be a csomagomba, és figyelembe véve a szagát, nem is szívesen tenném be oda. Új gazdája jobban örül neki, mint bármilyen borravalónak. Rá akarja írni a nevemet, hogy emlékezzen arra kitől kapta, de szerencsére nem talál tollat. Szagról úgyis azonosítani tudja majd. J
Transzfer járat visz ki bennünket Bamako-ból a reptérre, ami Oszi szerint, olyan mint a bajai pályaudvar. És valóban olyan. Kábelkötözővel próbáljuk rögzíteni a zsákok csatjait, és pár másik csapat társaságában elterülünk a padokon. Nagy a zaj. Jönnek-mennek az emberek. A többiek alszanak. Később megérkezik a T3-as csapat öt tagja is.
Elmesélik, hogy csónak túrán voltak a Nigeren. Inkább érdekes út volt, mint élvezetes. Aki elvitte őket csónakázni nagyon kitett magáért. Állítólag menü is volt útközben. A Nigerben kimostak egy tálat, amibe friss zöldségeket tettek majonézzel leöntve. Volt, aki evett is belőle. Nagyon bátrak! A kocsijukra előzőekben vagyonokat költöttek útközben. A vízpumpa hibás javítása után még motort is kellett cserélni. Az új motorral is csak pár száz kilométert tudtak megtenni. Majd 1700 km-en keresztül vontatták őket. Ez 12 literről 7-re csökkentette a fogyasztási átlagukat. Niono-ban megváltak a T3-astól. Onnan a Hummer csomagterében utaztak öten. A cuccukat szétosztották a többi autó között. A bamakoi szállásról idő előtt kidobták őket, hiába foglaltak és fizettek volna előre a szobáért. Ezért fogtak egy taxit és kijöttek a repülőtérre, hogy itt töltik az éjszakát. Már indulásnál lángolt a taxi kipufogója. Menet közben csak annyira gyulladt ki a kocsi, hogy még elértek vele a reptérig. Mindenük füstszagú. Számomra - és saját véleményük szerint is - ők a lúzer-kategória abszolút győztesei. Nagyon kedvelem a bandát, de nem biztos, hogy szeretnék velük egy gépen utazni. Ki tudja, mi történik még velük a hazaúton!?
Nagyon lassan jön el hajnali kettő óra, akkor lehet becsekkolni. Feladjuk a csomagokat. Várunk tovább. Megérkezik végre a Rolyal Air Maroc megfelelő járata, és elindulunk Casablanca felé.
Mindenki jobbra-ballra dől. Nekem sehogy sem sikerül aludni, ezért a monitort figyelem, ami mutatja a repülő haladását. Néha arab, néha latin betűkkel jelzi a környező városok nevét. A kaja szörnyű, de eszünk belőle. Újra alszik mindenki. Cserébe azért mert ébren maradtam, megnézhetem Marakesh hajnali fényeit az égboltról.
Casablanca. Erős szél... Hideg van. Egy óra az átszállásra nem túl sok. Reménykedünk, hogy a csomagjaink is megtalálják a továbbinduló gépet. Újra a Royal Air Maroc fedélzetén ülünk és újra rettenetes kaját kapunk. De megesszük. Látjuk fentről Gibraltár szikláit. Nem túl sok sikerrel fényképezünk, a nap pont rossz szögből süti a tengert.
Végre Európa! A gépen nézzük még a marokkói reklámokat, és várjuk a brüsszeli leszállást. Ettől jobban már csak a brüsszeli felszállást várjuk majd. 5 és fél óra a reptéren. Jövünk, megyünk Lizardékkal. Beszélgetünk. Nagyon lassan telik az idő. A reptér kihalt, de nem is hiányzik a tömeg. Pihenünk az újabb két órás repülőút előtt. Ádám próbál leszokni arról, hogy minden fehér embernek köszönjön. Veszünk némi ennivalót és tovább várunk.
A Brussels Airlines Boeing 737-ese nagyobbnak tűnik, mint az Air Maroc gépei, de szakadtabb. Pénzért adják az üdítőt, igya, aki szomjan halna! Két óra és otthon vagyunk. Alig beszélgetünk egymással. A gondolataink már régen landoltak Magyarországon. Mondják, hogy otthon hideg van. Annyi baj legyen. Jó hideg! Nem az a rossz meleg.
Minden csomagunk megvan. Sőt az elsők között kapjuk meg azokat. Elköszönünk a többi csapattól, akikkel együtt utaztunk. A kijárat felé közelítve kiabálás hallatszik kintről. Talán együtt utaztunk a U2-val!? Nem lehet, mert nekik külön gépük van. Az örömünnep alapján még a vízilabda válogatottunk lehetett a gépen. Másnak ennyire nem örülnek itthon mostanában.
De! Nekünk!!! Olyan társaság vár minket Ferihegyen, hogy azt álmunkban sem gondoltuk volna. Kollégák, barátok egyaránt együtt kiabálják, hogy SZÉP VOLT FIÚK! SZÉP VOLT FIÚK!
Mi pedig meghatódva állunk előttük. Gyors helyzetjelentés az állapotunkról. Fáradtak és koszosak vagyunk. Rövid beszélgetés után elköszönünk mindenkitől. Csomagok a hátamon, indulok haza. Tamás és Ádám rám szól. Na mi van, tőlünk már el sem köszönsz?! Elszégyellem magam. De már annyira megszoktam, hogy bárhová megyek, ott vannak a közelemben, eszembe sem jutott, hogy hazáig már nélkülük megyek.
Így ért véget a Budapest Flotta Bamako Team és a Mentőautó kalandos utazása.
Tamás az előző bejegyzésével eléggé lezárta a kalandjainkról szóló beszámolót. De nem láthatott a jövőbe. Arra csak vízilovas Tibi volt képes a csapatból.
A mai terveink a következők voltak: reggel mentő átadás a klinikán, utána piacozás a városban, majd a medence partján töltjük el a délutánt.
Kara - a doki aki segít az itteni ügyintézésben - késve fut be a szállodába. Hozza magával a hatodik kerület polgármesterét, a klinika professzorát meg még pár szépen felöltözött embert.
Meg egy hírt. Karambolozott egy magyar csapat, azonnal munkába kell állítanunk a mentőt.
A cuccainkat összecsomagolva leadjuk őrzésre a hotelben. Átrobogunk a Salam-ba. Ez a másik hotel, ahol a többi csapat szállása van. Villámtól megtudjuk a részleteket. Az egyik autó elindult hazafelé, egy kecske elől elrántották a kormányt és felborultak. A 7-es busz hozza a sérültet, vagy sérülteket. Még nem tudjuk hányan vannak. Otthonól már szervezik, hogy melyik kórházba szállítsuk majd őket.
Doki eljön velünk. Reméljük, mentősként is megálljuk majd a helyünket.
A sziréna kicsit megtört, de szól, a villogó villog. Bekapcsoljuk és száguldunk a robogók és Mercedesek között.
Hát itt vagyunk Bamako-ban. HURRÁ! Onnan folytatom, ahol Márk abbahagyta. Csak előtte még annyit, hogy ezt a bejegyzést másodszor írom be, előzőleg másfél óráig tartott, és amikor a mentésre került volna a sor, elszállt rendszer. De nem csodálkozom: ez is Afrika.
Szóval 95 és 91-essel kocogunk keresztül Maruitánián. Nincs CB-nk, így néha mutogatunk. Elérkezünk a műút végére, jön a földes. Ádám azonnal vezetni akar. Megyünk 40 km-t a zöld Niva után, a GPS egyre csak azt mutatja, hogy nem jó felé. A tankolásnál tanakodunk, menjünk-e tovább. És merre? Ekkor már a Tibik és a 130-as is mögöttünk. Egyre telik az idő, egyre rosszabb felé megyünk... Na, ennek vessünk véget! De hogyan?! Előttün egy nagy dűne, induljunk el mellette, és keressünk utat.
Jön egy nagy csapat terepjáró, jól átmennek a dűnén, majd' felborítják a mentőt. Erre vérszemet kapnak a Tibik, és rúgatnak felfelé. Ádám meg mögöttük. Persze út sehol. A dűne túloldalán egy akkora ugrató, hogy leszakad és megtörik a sziréna, majdnem beveri a szélvédőt. Én üvöltök velük, ők visszaüvöltenek. Ez lenne a barátság alapja?
A túloldalon sincs út. A pickupok veretnek, Ádám meg mögöttük, átlagosan ötpercenként odaveri a mentő alját. Közben kezd sötétedni, én meg tovább üvöltök. „Megmondtam, hogy ne kínozzuk halálra ezt a nyomorult autót!" De igazából már nincs más választásunk. A 91 és 95-ös lemaradt a sötétben, viszont összefutunk a 2-es számú norvég kocsival. Azok is rúgatják keményen a vasat. Töksötét van, út nincs. Mint kiderült, a GPS térképe legalább 300 méterrel tér el a valóságtól. Ekkor már 8 óra, vaksötét, és kb. tíz kiszáradt vízmosáson vagyunk túl. Nagy nehezen elérjük az utolsó mauritán ellenőrzőpontot. Itt mi letelepszünk, többiek döngetnek tovább. Már van itt két Opel. Velük verjük fel a sátrakat a szamárszar és a katonai gyűrű közepén. Nincs műholdas mobilunk sem, hogy hazaszóljak. Az is végleg beadta a kulcsot. Előkerül egy colonel - ezredes - aki megígéri, hogy reggel a határig elkísér bennünket. Alvás. Kb. 4-kor felébredek. A Hold úgy világít, mint újpesti kisutcában a közvilágítás. Ennyi csillagot még életemben nem láttam egyszerre. Ráadásul a Tejút elliptikája (vagy valami ilyesmije) is kivehetően látszódik. Gyönyörködöm jó sokáig, a mindenhonnan hallatszódó szamárüvöltésben. Ez Afrika!
Január 26., a napokat már nem számoljuk
Reggel pontban 8-kor colonelünk hajlandó indulást vezényelni. A konvoj elején egy dzsip rakétavetővel, hátul egy másik gépágyúval. Nagy tampo a mélynyomos homokban, de szerencsére a Kadett lassabb, mint a mentő. Egyszer csak előbukkan egy újabb dzsip, és elterelnek bennünket egy rossz irányba. Aztán előkerül egy negyedik dzsip is, és a katonák körbefognak minket. Márk arca fehér, mint a kréta, az utolsó kenetet kéri. Feladom neki, a szentelésem majd később ráér. Aztán kiderül, hogy a colonel csak eligazítást tartott az embereinek, és innentől négyes kísérettel robogunk a határig. Ahol érzékeny búcsút veszünk a katonáktól petit cadeau-val. Vagy azért adtunk ajándékot, mert kiutasítottak bennünket?... J
Tovább a homokban. A Combo elakad kitoljuk, elakad kihuzzuk. Én nyomom a Kadett mögött, mert ahol ő elmegy, elmegyek én is.
Dél. Végre Mali. A határőr levesz a pénzváltásnál. Kreatív, kitalált egy új biztosítást csak nekünk! Ez is Afrika, nem lepődünk meg. Viszont van gázolaj, aminek híján vagyunk és van GSM, tudok telefonálni. Ennek örömére békülékeny is vagyok. Egy kicsit.
Találkozunk még három terepjáróval, ők is kint éjszakáztak a szavannán. Állítólag közel harminc autó maradt kint. A legjobban mégis az jelzi a szakasz nehézségét, hogy az út mellett találtunk komplett tetőcsomagtartót pótkerekestől, pótkannástól.
Itt már nem nomád parasztok, hanem nagy afrikai családok élnek. A második faluban álljuk meg, bemegyünk, és jól örökbe fogadjuk őket mindannyian. Ennek örömére kapnak egy csomó ajándékot. Ők cserébe hevenyészett folklórműsorral kedveskednek. Aztán megyünk tovább.
Nara szép hely. A helyieknek. Nekünk porfészek. A norvégok szerelnek egy lepukkant műhelyben. Mi az Opelessekkel indulunk Segou felé a vörös-poros afrikai földúton. Itt már lehet jól haladni, akár 60-nal is az eddigi 30 helyett. Viszont százméteres porfelhő száll minden kocsi mögött. Próbálkozunk közelebbről, távolabbról, de hiába. Ráadásul már nincs térerő sem. Egyszer csak megunjuk a pornyelést, beszólunk a kölcsön walkie-talkie-ba, hogy Sokolo-nál tali, és odalépek neki. Veretem 80-90-nel hogy mielőbb odaérjünk.
Oda is erünk hamar. Márk légszűrőt cserél és vacsi. Aztán várunk. „Piros Opel itt a mentő, vétel." Kb. negyvenszer. Egy óra múlva bekocog a karaván. Két autóval kevesebbel. Az időközben csatlakozott 95-ösbe fék nélkül, kb. 80-nal beleszállt az a helyi teherkocsi, amelyik az egyik B2B-s lerobbant motort szállította. Így a 65-ös pickup vissza 100 kilométert, motor fel, Vitara mögéköt, és fordul újra Segou felé.
Már sötét van, a por így elviselhetőbb. Csak Ádám haja egy re vörösebb a maszkja felett. A mentő belül olyan poros, hogy azt hiszem, nem tudják majd kitakarítani. (De majd Márk megírja hogy sikerült. J)
Nagy nehezen elérünk Niono-ba, hol már van aszfaltút. Csak szálló nincs, pedig este 10 óra. Márk nem ül a fenekén, de a lábán sem áll már. Pedig én vezettem végig a napot. A Kadettes fiú egy helybelin keresztül szerez motelt, jól meg is alkusznak. Gyors mosakodás és alvás. A többiek még mulatoznak a frissen vásárolt sörök felett.
Január 27.
Ébredés, pakolás. Várunk a többiekre, majd kedvesen elbúcsúzunk, amikor egy óra elteltével is még csak a kávéfőzésnél tartanak. Márk rúgatja az aszfalton, én tengeribeteg vagyok. Szóvá is teszi, hogy szédülök az aszfalton, mint a parasztgyerek.
Piacnapi fényképezés, baobab fa, vicces nevű településtáblák. Haladunk, de nem elég gyorsan. Közben Olsenéknek segítünk kereket cserélni, hogy teljesíteni tudják a szintidőt. Aztán megyünk tovább a magunk tempójában.
Segou. Semmi érdekes, pedig jövő héten itt lesz az Afrika fesztivál.
Tovább Bamako felé. Megállunk egy faluban és úgy döntünk, ez a miénk lesz. Márknak részben majdnem sikerül is. J Bemegyünk, megkeressük a chef du village-t és elmondjuk neki, kik vagyunk, honnan jöttünk, mit akarunk. Angolul. Ennyi erővel magyarul is tehettük volna. Néz ránk nagy szemekkel. Télapó? Mennyből az angyal? Nyalja az öreg a mézet, amit hoztunk, a gyerekek közben nézegetik a plüssöket (még egyszer köszönjük Nektek, akik adtatok).
Fiatal nő szoptat az utcán - itt ez így természetes -, majd felkínálja Márknak a 3 hónapos gyereket. Nem enni, hanem hogy vigye el. De Márk kedvesen elmagyarázza magyarul, hogy egy nemi betegséget három hét után még csak-csak ki tudna magyarázni, de egy gyereket már kevésbé. A gyerek tehát szopik tovább, és marad, ahol van, mi megyünk tovább. Ja, a falu neve Alu-Gyalu, mi legalábbis annak értettük. Légvonalban 65 km Bamako-tól, a GPS szerint.
Végre Bamako. MEGÉRKEZTÜNK!!!!!
Kép a szálloda szobájából készült. Ballra a Niger folyó. A jobbra látható magas épület a Mali Nemzeti Bank.
Híd a Nigeren. Nem rövid.
Szálloda (régen Kempinski, utána El Farouk, most Líbia - hmm), becsekkolunk, megrohannak a nepperek: Bon jour, Monsier. How much the car? Válasz: not for sale, go to f@ hell. De ez már csak a 110-ik után. Addig jól nevelten magyarázkodunk. Megveszik viszont a sátrakat, és ellopják a matracainkat. Nem volt jó business.
Rövid kolbász+kenyér vacsora a szobában (5 csillagos szállodában így illik, nem?) majd fürdés, a sivatagi ruhák kidobálása, és indulás a záró bulira. Arról majd valaki más ír. A lényeg, hogy korán hazaérünk, viszont találkoztunk Kara-val a Magyarországon végzett itteni orvossal, aki szervezi a mentő új munkáját. Állítólag a kedvence az Edda. Jó srác!
Január 28.
Költözünk vagy sem? Először egymást győzzük meg, ne, aztán kicsit nehezebben a recepcióst is. Lehet, hogy nem szeretnek egyszerre száz sivatagból kiszakadt vadembert, akik a szobában főznek?
A délelőtti program iskolai adományozás. Hivatalosak vagyunk, mert nálunk vannak a Boxer-Lizardék adományai az eladott Fordból. (Zoli jól van, csak fáj a foga.) Nem gondoltam hogy ennyi cuccot hoztak a Maverickben. Rengeteg jött össze az iskola előtt, kb. 3 köbméter. Afrika folklór, aranyos gyerekek, segítőkész szülők és tanárok. Hivatalos beszédek, stb. Villám Géza jól beszél (talán ebből élt valaha? J). De nem is ez a lényeg. Segíteni tudtunk/tudtak azoknak, akik rászorulnak. Sokan és sokkal. Egyébként, ha már itt tarunk, Mali sem tűnik borzasztó szegénynek, csak nagyon más az életformájuk. A gyerek az út szélén a csoki helyett Adidas labdát és farmert kér... De ez lehet, hogy csak a főváros környékére igaz.
Délután strandolás a szálloda medencéjében. A fiúk pirítják is magukat, én inkább a szobában alszom.
Sokan, akik eladták a kocsijukat, odaadjak a megmaradt gyógyszereket, egyebeket. Újra tele a mentő.
Én próbálkozom internetezni - ahogy írtam az elején, el is szállt minden amit 2400 Ft-ért írtam - Márk és Ádám kocsit mosatnak. Utólag kiderül, hogy közben jól be is söröztek. A mentőt még belül is kislagozták. Amúgy magyarosan. Tiszta víz minden ülés. Közben valaki meglovasította a kompresszort is.
Vacsora egy elegáns étteremben szakadt ruhában a Boxer-Lizard és Cherokee csapattal nyolcasban. 8-an a mentőben visszafelé (élmény volt!). Rövid kínlódás után, hogy mit csináljunk, én idejöttem, a fiúk lefeküdtek. Afro jazz szól a szálloda halljában, gépelgetek a francia billentyűzeten, és sűrűn mentek. Ez is Afrika!
Már nagyon hiányoznak az otthoniak mindegyikünknek. Meg is beszéltük, hogy legközelebb senki nem lesz olyan idióta, hogy egy kollegájával veszi ki az éves szabadságát... Még egy nagy kaland kísértéséért sem!
Akik tavaly is voltak, azt mondják, az időjárás jobb volt, mint idén, senki nem volt ideges Mauritánia miatt, és több nagy buli volt. Nem tudom. Talán mi voltunk vérszegényebbek, vagy jól el is fáradtunk a 16 nap alatt (a mai már a tizenhetedik). Nem érdekes, akkor is végigmentünk 9000 km-en és megcsináltuk egy kivénhedt mentővel.
Jó éjszakát! A holnapi záró kalandokat és a napló-zárást majd Márk követi el 31-én. Azt is tessék elolvasni!!! 30-án érkezünk 19.40-kor Brüsszelből Ferihegy 2A-ra.
Sziasztok. Tamás voltam Márkkal és Ádámmal a 119-es ál-mentőből, Budapesttől Bamako-ig. Mi voltunk a Budapest Flotta Bamako Team!
Január 24., tizenvalahanyadik nap, ki győzi már számolni?!...
A szerelés folyamata, ahogy én láttam. (Márpedig végig figyeltem!)
A villamossági szakember ránézésre, szagra, küllemre állapítja meg a hibát. Majd kiadja a feladatokat a körülötte várakozó kb. nyolc 7 és 12 év közötti szakmunkásának, akik nekilátnak. A főnök közben kávézik, telefonál, és néha köszöngetéseket intéz az arra járó ismerősei felé. A mentő a már említett bokáig poros és szeméttel teli udvaron áll. Kecskék jönnek-mennek, és mindig rágnak valamit, hol egy elhagyott strandpapucsot, hol egy ottfelejtett nejlonzacskót.
A műhely egy fa mellett, három oszlopon álló gallytető, a negyedik tartópillér maga a fa. Ezen keresztül lehet felmászni a tetőre. Alul a munkacsarnok, a felső rész pedig alkatrészraktárként funkcionál. Az értékesebb holmikat egy közeli kőépületben tárolják, polcok nincsenek, minden szanaszét hever a porban. A gallytető alatt egy vasasztal, e mögött ül a főnök: egy maliból származó, alacsony, fekete, szemüveges tag, kb. ötven éves, bár az itteni emberek korát nagyon nehéz megállapítani.
A kocsiból és alóla gyereklábak lógnak ki minden irányba. A szakmunkások olyan koszosak, maszatosak, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni őket egymástól. Kis lábaikon annyira szakadt a lábbeli - valamikor papucs lehetett -, hogy ha levennék, többé már nem tudnák visszahúzni azokat.
Nagyjából egy óra alatt kiszerelik a generátort. A munka a vasasztalon folytatódik. A mester irányít, a gyerekek melóznak, sapkában és kesztyűben a zimankós januári 35 fokban. Kb. 10-15 darab jobb-rosszabb szerszámot használnak, ezeket szükség esetén kiegészítem a mieinkkel. Amikor a WD40 előkerül, akkora ember lesz belőlem, hogy azóta Nagymaros felé terítik a szőnyegeket.
Hamarosan kiderül, hogy a vasasztalon látható lyukaknak funkciója van. Egyikbe tengelyt lehet beszúrni, a másikhoz satut lehet rögzíteni. A legtöbb szerszám is autóalkatrész volt valamikor. Ha például valamit erővel kell megoldani, arra egy néhai Mercedes teherautó hajtókarja szolgál.
Kiderül, hogy a generátort tejesen elrontotta az óceán sós vize, sőt a diódasort is cserélni kell. A javítás 15 ezer buznyák lesz. Amíg dolgoznak, én türelmesen üldögélek az ügyfélvárónak kinevezett benzineskannán. Az időt már nem is számolom. A többiek elmentek megnézni a várost. Lizárt Zoli egy darabig várt velem, aztán otthagyott, elment aludni, mert nem érzi jól magát. Hogy ne legyek teljesen egyedül a zsebembe dugott egy paprikaspray-t. Bár néhányan valóban nem valami barátságosak, de nem hiszem, hogy szükségem lesz rá. Néha idejön hozzám egy-egy csapat gyerek, megbámulnak, ilyen fehér négert még nem láttak. Hiába, itt én vagyok a színesbőrű.
Késő délután van, mire elkészül a generátorunk, közben Ádám is megérkezik, egy nagy zacskó kiflit hoz, amit szétoszt a szerelők között.
A kész generátort beszerelik, próba, nem jó, túl gyorsan forog. Most már a mester is nekivetkőzik. A munkásai azonban elmennek lábat mosni a közelgő imaidő előtt, így én dolgozom a keze alá. Azzal próbálkozunk, hogy a generátorból kiszereljük a feszültségszabályozót. Ez további 6 ezer buznyákunkba kerülne, ha nem sikerül lealkudnom 3 ezerre.
Később a mester is távozik, hogy előkészüljön az imához. Amíg sűrűn hajladozik kelet felé, mi Ádámmal ellátogatunk a szomszédos kecskevásárba. Itt kezet kell fogni mindenkivel, és mindenki ránk akar sózni néhány kecskét. Megpróbálnak betessékelni egy zárt udvarra, de annyian nyomulnak befelé, és olyan hangosan barátságosak, hogy nem vagyunk elég bátrak követni őket.
Amikor visszatérünk a műhelybe, már újra szerelnek. A mentő körül egyre növekszik a feszültség. Mindenfelé drótok hevernek, és emberek tolonganak. Már az egész utca nekünk szurkol.
Oszi visszajött, hogy megnézze, hogy vagyunk. Mi jól, de Zoli egyre rosszabbul, lázas. Ezért Oszi siet is vissza hozzá, de azt mondja, ha este hatig nem érünk a hotelbe, újra eljön. Nagyon rendes, hogy így vigyáz ránk is.
Még mindig szerelnek. A töltés beállítása kartonpapírral történik. Kíváncsi vagyok, hogy meddig fog működni. Első indítás, furcsa hangok, a műszerfalon a fények össze-vissza villóznak. Tovább szerelnek. Újabb próbálkozás. Tovább finomítják. Már csak fél óra, és végre működik. A főnök azt mondja, holnap délre már Bamako-ban lehetünk. Majd meglátjuk!...
A hotelben a vacsora kínai kaja. A recept: főzz rizst, borítsd hozzá a kockára vágott löncshúskonzervet, löttyints nyakon édes-savanyú mártással. Hm! Finom!
A többi csapat is megjön a sivatagból, hallgatjuk a kalandjaikat. Később, amikor a többiek elmennek aludni, mi Olsennel és Oszival kiegyenlítő pókert játszunk. Aki nyer, az iszik. Aztán mi is eltesszük magunkat holnapra.
Január 25.
Reggel Ádám elmegy az eligazításra. Amikor megjön azt mondja, hogy az itiner szerinti út is járható lesz a mentő számára, de mi úgy határoztunk, hogy ha Zoli beteg, akkor velük megyünk Bamako-ba. Zoli jobban van. De mégsem kockáztatják meg a mai távot, egyenesen a végcél felé veszik az irányt. Amikor elköszönnek kicsit rossz érzésünk van, mert ők eddig mindig mellettünk voltak, most mégis hagyjuk őket egyedül elmenni.
Nara felé végig katonák kísérnek az úton. Ott állnak minden domb tetején, és a városokban az útkereszteződésekben is. A mezőnyben híre ment, hogy lerobbantunk, sokan integetnek, amikor elmegyünk mellettük.
A szavannán haladunk, utolérjük a 95-ösöket. Mutogatnak, hogy kapcsoljuk be a rádiót, a 25 sávra. Nem működik. Ez is tönkre ment...
Mutatjuk, hogy nem működik, mutatják, hogy tartsunk velük...
(Folyt. köv. hamarosan...)
Na, itt vagyunk újra.
Január 23., tizenkettedik nap
Az elindulás Nouakchout-ból nem problémamentes, újabb konftrontáció az oroszokkal, aztán meg a mentő nem indul. De egyáltalán nem. Elkapunk néhány arrajáró magyart, és jól betoljuk a járgányt. (ezúton is köszönjük a tolást).
Na, most mi legyen? Mi ment tönkre? Márkkal megpróbálunk újabb diagnózist felállítani: talán a só marta szét a generátort...
A tankolást újabb betolás követi. A legközelebbinél már le sem merjük állítani.
Menet közben kifaggatunk mindenkit arról, hogy milyen a következő etap, és úgy döntünk, hogy jobb lesz kihagyni. Egyenesen Kiffa-ba megyünk, egyhajtásra.
Gyors szálláskeresés közben véletlenül leállítom a motort. Mostmár betolva sem indul. Hiába szakértik meg este még többen, nem leszünk okosabbak.
Január 24., tizenharmadik nap
Reggel az első utunk a városnak mondott helységbe vezet. Nem tudom, otthon pontosan minek nevezik az ilyen települést, de városnak biztosan nem.
Hosszas kérdezősködés után találunk egy embert, akit szerelőnek mondanak. Márk azt hiszi, a szeméttelepre küldtek minket, pedig ez a villamossági szerelőműhely.
Most 5 órája kűzdenek a mentőért, megjavították a generátort és egy feszültségszabályozót próbálnak összebuherálni a miénk helyett. Közben persze megy a kemény alkudozás.
Többen most bevárjuk itt a mezőnyt, és csak holnap indulunk tovább. Néhányan (pl. a Wartburg) már ma tovább hajtottak Bamakoba.
Kicsit fogy a humorom is, de azért igyekszünk majd tájékoztatni Benneteket a további fejleményekről és minden fontos eseményről is.
Sziasztok!
A halászfaluban a gyerekek úgy tépik ki a kezemből a zacskó tejkaramellát, hogy attól félek, engem is szétkarmolnak. Inkább azt a megoldást választom, hogy az édességet a tanítónak adom, és kap mellé néhány plüssállatkát is, amit Ti dobtatok össze.
Nagy levegővel és elsőre kis gázzal vágunk neki a tengerpartnak. Bár a tanító azt mondta, a viharok miatt most nem javasolt… Nem baj. Gááázt nekiiii!
Hatalmas buckákon át robogunk 4 kerékkel, felező nélkül, a vízhez közel, mert ott keményebb a talaj. Olsenék és Tibiék autójának a nyomtávja sokkal szélesebb, így rendesen lavíroznunk kell. Néhol úgy felszorulunk a partra, hogy azt hiszem, el fogunk akadni a mély homokban. Aztán egyszer csak – 20 km partozás után – feltűnik a party beach. Illetve az a hely ahol a többiek már elkezdték a táborverést. Megint benne vagyunk az első 15-ben! Meg a mély homokban!...
Felező be, kis gáz. Semmi. Nagy gáz. Semmi. Még nagyobb gáz. Beásta magát. Lapát elő, öt ember tol. Kint vagyunk!
A Boxerekkel V alakban állunk a szél ellen, ami kitartóan fúj. Sátorponyva kifeszít, keresem a többieket, sehol. Viháncolás hangjai az óceánból. Hát ezek már ott úszkálnak a 3 centis vízben. Nem a mélysége annyi!
A party-t mi csináljuk magunknak. Aerosmith a zene, a mentő villogója a diszkó fény, és végre előkerül a bokszgép is. Aztán ismét erős fertőtlenítést vézünk. Meg is van az eredménye. Háromszor rohanok a dűne tövébe. Ja, itt vannak a dűnék is. Azok, amikről a képembe fújja a szél a homokot… Vagy másomba. Ha éppen azzal vagyok elfoglalva. A katonák persze végig asszisztálják az eseményeket…
Január 22., tizenegyedik nap
Egész éjjel úgy rázta a szél a sátrat és a mentőt, hogy nem aludtunk semmit. Reggel korai kelés, gyors pakolás a homokviharban. Beülünk a kocsiba indulásra készen, és … várunk. És várunk. Aztán még várunk egy kicsit. Utána még egy kicsit. Dél van, mire az ember-magas hullámok annyira visszahúzódnak, hogy nagy bátorsággal elindulhatunk. A szokásos négyes. Olsenék, Tibik, Boxerek és a mentő.
Márk keni neki a 2 bárra leengedett kerekekkel, akkorákat ugratunk, hogy minden szétesik a kocsiban. Nem egyszer, kb. kétszázszor. Végre visszaérünk a halászfaluba, közben Márk annyira felbátorodik, hogy megelőzi a Tibiket és Olsenéket is. A végén még versenyzők leszünk?
A puha homokból kiérve, a levegő a gumikba visszafúj. Azaz csak fújna, ha jó lenne a kompresszor. Pedig teljesen új. Na mindegy, akkor megyünk ezzel a nyomással, egy kicsit lassabban. A többiek a parton tovább, mi kocogunk keresztül Mórföldön. Nouackshout határában benzinkút. Olyan vastag homokos só réteg van a kocsin, hogy le kell csapatni.
A kúton találkozunk a fehér ember lehúzásának újabb technikájával. Eddig csak a petit cadeau és a 10 euró ment, de egy benzinkútnál van még a nyilvánvalóan a fogadtatásunkra átragasztott ártábla is. Ezek ravaszabbak azonban, itt az ártábla nincs átragasztva, de a mosásért, amit Márk maga végzett, 4000 helyi pityulkát akar leakasztani rólunk a tag. (kb. 3500 Ft) Nem adunk! Végül hosszas k@ anyázás után 2000-ben megalkuszunk. Még egy kis helyi luxus: kóla és friss bagett, és gyerünk tovább.
A főváros. Nincs sok opció, 3-4 elfogadható szálloda. Az egyik szimpatikus, az üzletvezető orosz. Megállapodunk 25000 pityulkában (75 euró). A fürdést talán még nem élveztük ennyire soha. Kipucolva indulunk az első Internetkávézóba. Események bejegyzése a blogba.
Vissza a szállóba vacsizni, jön a tulaj, hogy mégis inkább 35000 pityulkát fizessünk. Még jó, hogy tizen évig tanultam az oroszt. Jól megmondom neki, hogy ez így nyet ocseny haraso. Aztán hátat fordítok, és megkeresem az éttermet. Orosznak ilyet mondani! Afrikában! Olyan vagyok, mint a cigány lova. Nem vak, vakmerő.
A bárány steak után egy másik kávézó kerül az utunkba. Amíg írok, a többiek a képeket töltik, ha lesz elég sebesség – azt mondják nincs. Pedig Ádám a másik helyről skype-pal tudott hívni otthoni mobilokat is. Na innen nem.
A műholdas telefonunk nem akar működni. Ezért azt csináljuk, hogy kölcsönkérjük valakitől a készülékét, és bele a mi kártyánkat.
Holnap lehet hogy Kiffa-ig elmegyünk, és ha tudunk adunk hírt is magunkról.
Megyünk lassan aludni, reggel 7-kor eligazítás. Jó éjszakát mindenkinek!
Sziasztok!
Eltűntünk ugyan egy rövid időre, de ez alatt Tamással kisebb könyvet írtunk már a kalandos életünkről. Remélem, a francia billentyűzet ellenére sikerül feltöltenem.
Január 20., kilencedik nap
Mauritán beléptetés:
A katona összeszedi a papírokat az összes autóból és elviszi. Szerencsétlen szemmel láthatóan majd' megfagy a 35 fokban, nagykabátban sétálgat, fegyvere nincsen. Arról beszélgetünk, hogy csak marketing fogás az aknamező. Hébe-hóba felrobbantanak egy-egy autót, hogy utána a többit pénzért átkísérhessék. Mi a határ előtt kicsit eltévedtünk ugyan, de nem akadtunk el, és nem futottunk aknára sem. (Az előírás alapján csak a friss nyomot követtük.)
Az Olsen Banda útlevélkezelésekor robbanás. A katona megvonja a vállát: valószínűleg csak egy teve volt.
Az átkelő épülete egy putri, szemét mindenütt, az ajtó leszakadva, bent egy halom elkobzott alkoholos flaska. Mi felkészültek vagyunk. A védőitalt a motorházban, ásványvizes palackokban, sátrakba csomagolva rejtegetjük. Nem szedik szét a kocsinkat. Talán ezért kell 10 eurót fizetnünk.
Hosszasan várakozunk a papírjainkra, a „hivatal" ajtaja előtt. Vitatkozunk a tolakodó franciákkal. Szerintük túl sokan vagyunk, szerintünk ők jöttek később. A putri oldalának dőlve tovább várakozunk. Nem sok kell, hogy a katonákra dőljön a bódé. Visszakapjuk a papírokat és irány Noadhibou.
Az út minősége egyelőre tökéletes. Rendőrök tányérsapkában öreg R80-as BMW-kel motoroznak.
Odébb stop tábla, szöges útzár, katonai ellenőrző pont. Kézfogás. Ça va? Bien. Ça va? A papírok senkit sem érdekelnek. A lényeg a lehúzás. A telefonom aksiját nem adom! Végül egy doboz instant teával kiszúrjuk a közeg szemét.
Kemping az óceán partján. Sehol semmi infrastruktúra, csak homokdűnék és 15 fokos sós víz.
A szokásos: fényképezés, tábor építés, a műholdas telefon tanulmányozása. Este már minden működik. Főzünk valamit és szomszédolunk. Egyelőre senki sem spórol a védőitallal. Jó a hangulat. Majdnem olyan, mint egy keresztelőn a korondi benzinkúton.
Két teherautónyi rendőr őriz minket. Vagy pont tőlünk féltik a semmit, amilyük van...
Nálunk speciel gáz van, sok gáz.
Nem jók a palackok, amiket vettünk. A nálunk lévő
égőfejekkel nem lehet őket üzemeltetni. Sajnos több
csapat is így járt. Majd a motorházban
melegítjük meg a pacalt. :-)
Január 21., tizedik nap
Reggel 7-kor eligazítás. Senki ne adjon pénzt senkinek az úton, és a lehető legkisebb ajándékokkal jusson át az ellenőrzőpontokon. Ha sokat adsz, akkor az utánad jövőtől még többet kérnek.
A versenyzők zúgolódnak. Úgy tűnik idén sokkal komolyabban veszi mindenki a viadalt. Géza kéri a szabályok betartását.
Pakolunk és indulunk.
Az ellenőrzőpontokon integetnek, hogy haladjunk tovább. Idomu - egy Mekk mester fazonú tartományi vezető - úgy tűnik, elintézte, hogy ne zaklassanak. Az nekünk fejenként további 10 euróba kerül. Egyelőre jól működik a dolog.
Lófráló tevék közt szlalomozunk. Szirénázva riogatjuk őket, kevés sikerrel. Sokat fogyaszt a mentő ezért légszűrő tisztítással próbálkozunk. Az út szélén mindenfelé autóroncsok. Némelyik már teljesen kibelezve, de van olyan is, amelyik egészen friss. Egy 407-essel egy (vér)teve végezhetett, nem is olyan régen. Vigyázni kell!!
Az út mellett sátrak, tevék, kecskét, tevék, sátrak, kecskék. Néha egy-egy település, ahol katonák figyelnek bennünket. Mindig intünk nekik, ők meg visszaintenek. Protokoll. Aztán sokáig semmi csak homok. Sivatag.
Irány dél! 183 km még a következő GPS pontig, ami vélhetően egy útelágazás lesz.
Ennyi felhőt utoljára Európában láttunk. Fél tizenegy van, de csak most kezd erősödni a nap. Nem tud áttörni a porfelhőn. Mintha folyóvízen mennénk keresztül, úgy fújja a szél a homokot. Egyre kevésbé látni az utat.
Az itiner szerint az úttól jobbra egy UFO leszállóhely van. Szerintünk balra pedig a Mikulás szánjának nyomai láthatóak.
A nemzeti park kapujában kávézunk. Összejön néhány autó. Innen egy halászfaluba indulunk, ahol már tanácskozik pár csapat. Állítólag nem járható a parti út. A helyi rendőrfőnök is ezt mondja. A nagy szél és a dagály miatt nem tudunk eljutni az esti célba. Rádión azonban az az info jön, hogy nyugodtan induljunk el. Nekivágunk az utolsó 20 kilométernek.
Egyenlőre semmi hír nincs a srácokról, ezért ha valaki lát egy szirénázó mentőautót a sivatagban, ami tele van matricázva, az jelentkezzen!
Pedig lenne idejük írni, mert a mai szakasz nagyon rövid:
Hívtam már a Csellengők szerkesztőjét, de azt mondta, hogy sajnos nem tudnak segíteni a megtalálásban.
Beszéltem egy tejpalackozó üzemmel is, hogy nyomjuk rá a képüket a tejesdobozok oldalára, de végül ennek sem lenne értelme, mert ez idáig mindössze 4 karton tejet exportáltak Afrikába és azt is a "Kleopátra és a rabszolgák" című Kovi által rendezett film fürdős jeleneteihez használták.
Azt azért tudni kell, hogy a mai szakasz amilyen rövid, olyan veszélyes, mert egy hírhedt kannibál törzs területén vezet át.
Úgyhogy több elméletem is van, hogy miért nem lehet velük kommunikálni:
- a bográcsban nincs térerő
- Ádám kilöttyintette a rumot és az ráfolyt a telefonra
- véletlenül a WC mellett hagyták a telefont és mire visszaértek a futóhomok betemette azt, sőt már a dűnék is máshogy állnak és amit megmarkoltak az sem a telefon volt...
- egy teve ráült a telefonra és az orvosi csomagban nincs megfelelő hosszúságú gumikesztyű, amivel utánanyúlnának. Így egy bottal próbálják kipiszkálni, de az időigényes, mert közben a tevét is kell nyugtatgatni
- a határőrnél viszont volt gumikesztyű, igaz csak egy, amikor a tételes vámvizsgálat során a testüregeket ellenőrizte. Csak a számok kedvéért: több mint négyszáz induló, fejenként min. 2 testüreg, egy határőr, egy gumikesztyű, egy pecsétgyűrű, ami a gumikesztyű alatt domborodott. Meg persze a közben beeső beduinok akiket ugyan ilyen szigorral vizsgálnak meg...tevéstől... Szóval azóta meg nincsenek olyan lelki állapotban, hogy bárkivel is tudjanak kommunikálni
- olyan gyorsan mennek, hogy nem éri utol őket a térerő
- Tegnap pókereztek a helyiekkel és a mentő után a telefonjukat is elveszítették
- A Mauritán határon megtalálták az elrejtett alkohol tartalmú italokat és most őket nem találják a civilvédő szervezetek
Ha van esetleg más ötletetek, akkor azt nyugodtan írjátok meg, hátha még a családtagokat is meg tudjuk nyugtatni... :)
Bemutatkozás
A Budapest Flotta Bamako Team és egy mentőautó útja Közép-Afrikába.
Kategóriák
- Csapat (2)- Készülődés (18)
- Küldetés (1)
- Túra (34)
Kommentek
Archívum
- Jelen- 2008. február
- 2008. január
- 2007. december
- 2007. november
- Az összes »
Linkek
- A verseny oldala- Olsen Banda
- Gondwana Team
- Velorex Voyage Team
- Világfa Csapat
- Stopposok
- Bamako-video
- Fabien (blogsupport)
- Teodora (design)
Keresés
RSS
Szponzorok
